Ki ne rettegett volna gyermekkorában a szekrényben megbúvó csúnya mumustól, az ágy alól leskelődő szörnyetegektől, vagy netán a nyitott ablakon besuhanó gonosz szellemektől? A Boogeyman alkotói néhány pszichológiai tankönyv kivonatának elolvasása után horrorfilmjükben ezen félelmekhez nyúltak vissza – korántsem értő kezekkel. A kis Tim (Barry Watson) édesapját egy szörnyű éjjelen elragadja a Mumus, de mivel senki nem hisz a rémült kisfiúnak, így lassan maga is beletörődik, hogy csupán a családját elhagyó apa traumáját próbálta enyhíteni képzelete játékával. Felnőve Tim visszatér a szülői házba, hogy szembenézzen gyermekkori rettegéseivel, melyek nagyon is valósnak tűnnek. Az eddig jobbára televíziós rendezésekkel és kisebb színész szerepekkel feltűnő Stephen T. Kay direktor közepeske ijesztgetős horrort rendezett az Egyesült Államok mozipénztárainál meglepő bevételi eredményeket produkáló Boogymannel. Az alapötletben sokkalta több rejtőzött, mint ami végül a vásznon megjelenik, ráadásul a csapnivaló forgatókönyv következtében még az a kevéske sem működik kellőképpen. A néhol értelmetlen, olykor érthetetlen és jó párszor elvarratlan történetfonalak terhével sem a rendező, sem pedig a színészgárda nem tudott megfelelően megbirkózni, bár Barry Watson remekül tud rémülten belebámulni a sötét szobákba. Egynéhány értékelhető sokkeffekten és vizuális megoldáson kívül többet nem tartogat a Boogeyman a moziközönség számára, és leginkább csak a nyikorgó ajtóktól és a félhomályos szobasarkoktól zsigerből pánikoló nézőkre tehet némi borzongató hatást.