Összezavarodott emberek, őszinte és hazug érzelmek, szerelem, szeretet, bűn és bűnhődés, na meg az a bizonyos harmadik személye adhatja a tökéletes dráma élményét. A szövevényes lélekábrázolásban, póriasan egyszerű közegbe emelt történetben, húzós színjátékban a dán filmek eddig is erősek voltak. Így hát ne csodálkozzon a néző azon, hogy megint egy perfekt darabot kap, ráadásul egy nő tollából. Susanne Bier nem kezdő filmalkotó, egyedi látásmódja ezúttal is kritikus pillanatokat örökít meg. A rózsaszín családi luftballon szétpukkadásának oka ezúttal a katonai hivatástudat, az előítélet és az őrjítő féltékenység. A szeretteitől elváló Michael ezredes (Ulrich Thomsen) afganisztáni ENSZ missziója során eltűnik, halálának álhíre pedig átrendezi a rokoni viszonyokat. A renitens testvér, Janrik (Nikolaj Lie Kaas) a börtönből egyenesen a gyerekeivel egyedül maradt, mutatós feleség (Connie Nielsen) házában találja magát. Az élet a maga fojtogató módján megy tovább, melyet csak rövid időre feledtetnek a nagyszülők körében lezajló bájos születésnapi rúzsok. A gyászmunka mellé a sógor és sógornő egyre erősödő vonzalma lép és a csonka család újra egésznek látszik, amit a fogságból kiszabadított férj hazatérése egy mozdulattal felrúg. A párhuzamosan futó feszes szekvenciák, a rabság és kínzássorozat, a vágyakozás és az otthon harmóniájának egymás mellé helyezése hozza ki a történetből és a nézőből is a legnagyobb feszültséget. Híradókból ismert afgán kivégzési felvételek, a sokkoló részletek kimódoltság nélkül éreztetik át a főszereplő szenvedéseit, aki csak másik ember halálával válthatja ki szabadságát. A visszakapott élet, a betagozódás nehézségeit a nyers, agresszív, ugyanakkor szenvedélyes játék közvetíti. Nincs is annál nehezebb feladat egy művész számára, mint mozgás és gesztusok nélkül csak arccal, rezdülésekkel eljátszani a tragikus pillanatokat. A gyerekszereplőket a rendező mégis olyan állapotba tudta hozni, hogy ritkán látni ilyen hiteles zokogást, rettegést. Művészeinek kirohanásai, szituációkra hozott olykor humoros megoldásai egészen kiválóak. A film kulmináns pillanata, amikor Michael őrjöngése közepette elsőként a konyhát, majd fivérét veri össze. A valós gyűlölet nélküli tettlegességet, a szereplők ambivalens érzelmeit a sokszor sziluettekben fényképező kamera és az egy tételt végigfutató kísérőzene támasztja meg. A Testvéred feleségét... a be nem teljesült vágyak és újrakezdés pentagonja, melynek alkotóelemei, még ha nehéz is, de képesek a megbocsátásra.